Életrajza                                                                                              

Interjúk

Részletek az előadásaiból(Videók)

Hazug vagy!

Az igazság: Relatív, vagy abszolút?

A háború egyfajta gondolkodásmód

Megtalálni azt aki valójában vagy

                                                                                            Életrajz:

 Eckhart Tolle Németországban született 1948-ban, s ott töltötte élete első 13 évét. Miután az angliai University of London egyetemen diplomát szerzett, kutató tudós és szupervizor -szakmai felügyelő - lett a Cambridge-i Egyetemen. 29 éves korában egy mély lelki átalakulás gyakorlatilag föloldotta régi identitását, és gyökeresen megváltoztatta életútját.
A következő éveket az intenzív belső utazásának kezdetét jelző átalakulás megértésének, integrálásának és elmélyítésének szentelte.
Sokat utazik, hogy tanítása minél több emberhez eljuthasson. s ennek során nemcsak tanításaival, hanem jelenlétével is megajándékozza egyre nagyobb létszámú hallgatóságát. 1995 óta Kanadában, Vancouverben él. 
       

Mély lelki átalakulásáról így írt:

30 éves koromig majdnem folyamatosan nyugtalanságban éltem, és ezt az állapotot időről időre öngyilkosságra késztető depressziók tarkították. (Most visszatekintve már úgy tűnik, mintha valami elmúlt életről vagy valaki más életéről beszélnék...)
Nem sokkal a 29. születésnapomat követően egy éjszaka, valamivel éjfél után, rettenetes félelemre ébredtem. Már azelőtt is sokszor éreztem ilyesmit, de az érzés ezúttal minden korábbinál intenzívebb volt. Az éjszaka csöndje, a bútorok körvonalai a sötét szobában, az elhaladó vonat távoli dübörgése, minden olyan idegennek, ellenségesnek és teljesen értelmetlennek tűnt, hogy mély utálatot váltott ki belőlem a világ iránt. Mind közül a legutálatosabb saját létezésem volt. Mi értelme lehet tovább élni ekkora szenvedés terhével? Minek folytassam ezt az állandó küzdelmet? Mélységes vágyat éreztem a megsemmisülésre, a nemlétre, s ez a vágy sokkal erősebbé vált, mint a bennem munkáló életösztön. „Nem élhetek magammal tovább!" Ez a gondolat ismétlődött újra és újra az elmémben. Ekkor azonban hirtelen rádöbbentem, milyen különös gondolat is ez. - Egy vagyok vagy kettő? Ha én nem tudok élni magammal, akkor ketten kell, hogy legyünk: az.,én" és a ..magam", akivel az „én" nem tud együtt élni! Lehet, gondoltam, hogy kettejük közül csak az egyik valódi?! Annyira meglepődtem ezen a furcsa fölismerésen, hogy az elmém leállt. Teljesen tudatomnál voltam, de már nem volt több gondolatom. Ezt követően úgy éreztem, mintha valami energiaörvény ragadna magával. Ez a mozgás először lassú volt, majd fölgyorsult. Testemet heves félelem járta át, remegtem. Szavakat hallottam: „ne állj ellen semminek!" Mintha mellkasom belsejéből hangzott volna. Éreztem, hogy beszippant az űr. Úgy éreztem, mintha az űr nem is kívül, hanem belül, bennem lenne. Majd hirtelen eltűnt a félelem, és hagytam, hogy belezuhanjak az űrbe. Hogy ezt követően mi történt, arra nem emlékszem.                                                    

Az ablakom előtt csiripelő madár hangjára ébredtem. Soha nem hallottam ilyen hangot azelőtt! Szemeim még csukva voltak, és egy különleges gyémánt képét láttam. Igen, ha a gyémánt hangot adhatna, így szólalna meg. Kinyitottam a szemeimet. A függönyön keresztül átszűrődtek a hajnal első fénysugarai. Gondolatok nélkül tudtam, éreztem, hogy végtelenül többet jelent a fény, mint aminek tudatában vagyunk Az a puha fény, ami a függönyön keresztül beáramlott, maga volt a szeretet. Könnyek szöktek a szemembe. Fölkeltem, és körbejártam a szobát. Fölismertem a tárgyakat, mégis tudtam, hogy eddig még sohasem láttam őket igazán. Minden friss volt és eredeti, mintha éppen most keletkezett volna. Kézbe vettem egy-egy tárgyat - ceruzát, üres üveget -, s álmélkodva csodáltam szépségét és elevenségét.
                  

Aznap teljes bódulatban járkáltam az utcán, gyönyörködve a földi élet csodájában, mintha csak most jöttem volna erre a világra. Az elkövetkező 5 hónapban a zavartalan, mély, lelki béke és boldogság állapotában éltem. Ezután mintha csökkent volna ennek az állapotnak az ereje, vagy talán csak úgy tűnt, mert megszoktam, s az természetes lételememmé vált. Továbbra is képes voltam funkcionálni a világban, ugyanakkor tudtam, hogy egyetlen tettem sem növelheti azt, ami bennem már megvan. Természetesen tisztában voltam vele, hogy valami mélységesen fontos dolog történt velem, de egyáltalán nem értettem, hogy mi. Évekig nem is jöttem rá-amíg spirituális témájú olvasmányok nem kerültek a kezembe, és nem ismerkedtem meg spirituális tanítókkal, hogy az történt meg velem, amit mindenki keres. Megértettem, hogy azon az éjszakán, a szenvedés heves nyomására, tudatom arra kényszerült, hogy föladja azonosulását boldogtalan és mélységes félelemmel teli énemmel, amely végső soron az elme kitalációja. A feladás olyan teljes volt, hagy ez a hamis, szenvedő én azonnal összeomlott, akár egy fölfújható játék, amiből kihúzzak a dugót. Ami helyette ott maradt, az valódi természetem, az örökké jelen lévő .,én vagyok" volt: a tudat, tiszta formájában, a formával való azonosulás előtti állapotában. Később megtanultam úgy belépni a belső, időtlen és halál nélküli birodalomba. amit eredetileg az említett űrként érzékeltem, hogy közben képes voltam megtartani teljes tudatosságomat. Hosszú időket töltöttem olyan leírhatatlanul boldog és áldott állapotban, amelyekhez képest még az előbb vázolt. eredeti élményem is halovány.
Eljött a nap, amikor semmim sem maradt a fizikai világban. Nem voltak emberi kapcsolataim, nem volt munkám, otthonom, és nem volt társadalmilag meghatározható identitásom. Majdnem 2 éven keresztül ültem parkok padjain, a legnagyobb boldogság leírhatatlan állapotában.
                                                                                                                             

A legszebb élmények is elmúlnak egyszer, úgy, ahogy jöttek, de talán minden élménynél alapvetőbb az a mélységes béke, amely azóta sem hagyott el. A lelki békének ez az érzése néha már annyira intenzív, hogy csaknem tapintható, és körülöttem mások is megérzik. Máskor valahol a háttérben húzódik meg, mint egy távoli melódia.
Később emberek jöttek hozzám, és így szóltak: „Szükségem van arra, ami neked van! Át tudod adni, vagy meg tudod mutatni, hogy miként juthatok hozzá én is?" Így feleltem: „Benned is megvan ez. Csak nem érzed, mert az elméd túl nagy zajt csap." Ez a válasz duzzadt idővel egy könyvvé, amelyet éppen a kezedben tartasz. (A Most hatalma) Mielőtt észbe kaptam volna, ismét rendelkeztem  

   már külső identitással is. Spirituális tanítóvá váltam.